Robert Fico szlovák miniszterelnök kijelentette, nem akarja, hogy országát a NATO 5. cikkelye miatt háborúba sodorják. A szlovák kormányfő kijelentései újabb kérdéseket vetettek fel azzal kapcsolatban, hogy a populista miniszterelnök mennyire elkötelezett a szövetség mellett. Írja a hnonline.sk „Nem akarom, hogy Szlovákia a bizonyos 5. cikkely miatt bármilyen katonai konfliktusba keveredjen” – mondta Fico csütörtökön a szlovákiai Eperjesen. „A NATO tagjai vagyunk, ezt értékeljük, és elkötelezettek vagyunk az együttműködés és a vállalt kötelezettségeink teljesítése mellett. Miniszterelnökként azonban mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy Szlovákia soha ne keveredjen katonai konfliktusba.” „A páneurópai katonai konfliktus lehetőségét tekintve a helyzet még soha nem volt olyan súlyos és feszült, mint most” – tette hozzá. A kijelentése miatt politikai össztűz zúdult Ficora, de úgy tűnik, hogy az egyre nagyobb teret nyerő euroszkepticizmus mellett az Észak Atlanti Szövetségbe vetett bizalom is gyengül, aminek Vlagyimir Putyin örül a legjobban. A szlovák kormányfőhöz hasonlóan egyre több jobboldali politikus hangoztatja, hogy hiába az ötös cikkely, háború esetén nem tartanák be azt. Annak ellenére sem, hogy a NATO működésének középpontjában az 5. cikkely áll, amely szerint az egyik tagállam elleni támadást valamennyi tagállam elleni támadásnak kell tekinteni. Ahogy a jelenlegi helyzet is mutatja, az 5. cikkely nem pusztán a jogi kérdés, az katonai szövetség ereje abból ered, hogy mennyire hiteles az általa nyújtott elrettentés. Azaz az ellenfeleknek el kell hinniük, hogy a szövetség tagjai valóban teljesítik vállalt kötelezettségeiket, ha valamelyikük biztonságát komoly támadás éri. A NATO keleti szárnyát vizsgáló elemzések egyre inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy az elrettentéshez nemcsak a katonai képességek számítanak. Legalább ilyen fontos, hogy a szövetségesek mennyire hajlandók fellépni egymás védelmében, és mennyire elszántak politikailag. 

Az NATO tagállamok kollektív védelemre alapozott elköteleződését próbálja aláásni Vlagyimir Putyin

Egyes nyugati tisztségviselők szerint Oroszország célja nem feltétlenül az, hogy háborúzni kezdjen a NATO-val. Inkább a szövetség gyenge pontjait keresi, és azt próbálja feltérképezni, hogy a tagállamok miben nem értenek egyet az esetleges válaszlépések terén. Több kelet-európai ország szerint Moszkva ezzel hosszabb távú stratégiát követ. A NATO-n belüli valódi aggodalom nem pusztán az, hogy mivel provokál Oroszország, hanem az is kérdéses,  hogy a szövetség képes lesz-e megőrizni a hitelességet az által, hogy a kihívások ellenére továbbra is képes lesz-e egységet felmutatni, amely elengedhetetlen az elrettentéshez. A NATO tagállamok között ugyanis egyre nagyobb politikai és stratégiai bizonytalanság. Ennek oka, hogy 

Oroszország egyre agresszívebb hibrid hadműveletekkel provokálja a szövetség tagjait. 

A jelenlegi viták jelentős része ezekről szó. Ide tartozhatnak például a kibertámadások, a szabotázsakciók, a dezinformációs kampányok, a légtérsértések, a GPS-zavarás vagy a drónok behatolása.

Szeptember 15-én a NATO légvédelmi missziójában részt vevő vadászgépek lelőttek egy drónt, amely a feltételezések szerint megsértette Litvánia légterét. Dánia közben azzal vádolta meg az orosz haditengerészetet, hogy világító rakétákat lőtt ki a Balti-tenger felett egy dán helikopter közelében.

Az ilyen akciók a béke és a háború közötti szürke zónába tartoznak. Bizonytalanságot teremtenek, költségeket okoznak és próbára teszik a szövetség katonai egységét, egyrészt azért, mert az ilyen provokációkra a NATO nem tud egységesen fellépni. 

Ez az egyik legkomolyabb dilemmát a NATO számára. 

A szövetséget elsősorban a nagyobb katonai agresszió elrettentésére hozták létre. Sokkal kevésbé egyértelmű, hogyan kell reagálnia az olyan provokatív, lépésekre, amelyek még nem számítanak nyílt háborúnak. A NATO-n belül további kihívást jelent, hogy a tagállamok stratégiai szemlélete jelentősen eltér egymástól. A szövetség nagyobb válságok idején gyakran egységesnek mutatkozik, a háttérben azonban komoly különbségek vannak. Lengyelország és a balti államok természetesen Oroszországot tekintik a legfontosabb fenyegetésnek. A dél-európai országok gyakran nagyobb figyelmet fordítanak az észak-afrikai és mediterrán térség instabilitására. A nagyobb hatalmak pedig olyan globális érdekeket is követnek, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a kisebb szövetségesek érdekeivel. Az európai politikai változások tovább bonyolítják a helyzetet. Az optimista elemzők szerint azonban a nacionalista és populista pártok megerősödése önmagában nem jelenti a NATO gyengülését. Egyes országokban ezek a politikai erők magasabb védelmi kiadásokat és Oroszországgal szemben szigorúbb fellépést szorgalmaznak. Máshol viszont szkeptikusabbak a nemzetközi kötelezettségvállalásokkal és a multilaterális intézményekkel szemben. Mint például Robert Fico.

A jelenlegi aggodalmak fő forrása az Egyesült Államok. A NATO hitelessége 75 éven át nagyrészt azon a feltételezésen alapult, hogy egy európai agresszió esetén Washington vezető szerepet vállalna a válaszadásban. Az elmúlt időszak politikai vitáiban egyre nagyobb hangsúlyt kap, hogy a hagyományos védelem terheit az európai szövetségeseknek kell nagyobb arányban vállalniuk. Központi kérdéssé vált az amerikai katonai jelenlét esetleges csökkentése Európában, a csapattelepítések felülvizsgálata és az európai országok nagyobb önállóságának fokozása.

A NATO-val szembeni amerikai szkepticizmus azonban nemcsak a szövetség tagállamainak ad okot aggodalomra. Éppen ellenkezőleg: az Egyesült Államok szövetségesei világszerte attól tartanak, hogy egy háború esetén Washington támogatása jóval korlátozottabb lehet a vártnál.

Erre jó példa Tajvan. Nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó elemzők szerint, ahogy az Egyesült Államok Ukrajnának és a NATO-nak nyújtott támogatása gyengült, úgy nőtt annak esélye is, hogy a Kínai Népköztársaság erővel próbálja megvalósítani a nemzeti újraegyesítésre vonatkozó célját.

Hasonló aggodalmakat fogalmazott meg Japán is. Fumio Kisida miniszterelnök a hónapban, az amerikai kongresszus előtt arról beszélt, hogy Japánt aggasztja az „egyes amerikaiakban élő bizonytalanság arról, milyen szerepet kellene vállalniuk a világban”.


Fotó: .wikipedia.org